Béla bácsinak, – mert egyszerűen így szólítottuk, – közel 91 év adatott meg. Mint mindenki életében, neki is sokféle örömben és bánatban volt része. Voltak sikeres évek, évtizedek, de voltak nehéz, fájdalmas időszakok, amit át kellett élnie. Mi, egykori zeneiskolások, zenekarosok, volt tanítványok ennek a hosszú életútnak lehettünk részesei. Elmondhatjuk, hogy életének, munkásságának a ,,sikertörténetéhez” tartoztunk.
Béla bácsi 1924. szeptember 19-én született a Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei Berkeszen. Egyszerű, dolgos család második gyermeke volt, ahol a vidámság, a békesség uralkodott. Béla bácsi, amint azt mindig felemlegette, egy katonazenekari karmesternek, Gyimesi Györgynek köszönhette, hogy ,,felfedezték”. Az ő hatására kezdte el 16 évesen zenei tanulmányait. Ungváron, a katonazenekari iskolában nevelkedett, ahol klarinétozni és tárogatózni kezdett. A II. Világháborúban katonazenészként szolgált, majd hadifogságba került, amiről nem beszélt szívesen. A háború után került Budapestre, ahol Váczi Gyulánál tanult. 1951-től a debreceni zeneoktatás meghatározó személyisége, tanára. Mindig szerette a kihívásokat, ezért elvállalta, hogy előbb óraadóként, majd főállású zenetanárként részt vesz Balmazújváros zenei életének alakításában, az alapfokú zeneoktatás ,,kiépítésében”. Túróczi György kérésére a művelődési központban kezdte meg a fúvószenekar, – talán mostani tudásunk szerint mondhatjuk, kamarazenekar (8-12 fő) – megalapítását.
A szervezőmunka kiválóan sikerült, hamarosan fiókzeneiskola (100 fő), 
majd önálló zeneiskola (150 fő) kezdte meg működését Balmazújvároson. Nem volt könnyű időszak, de Béla bácsi erről a hőskorszakról mindig büszkén mesélt. Jó ízzel, nagyokat kacagva – hogyan ment a párbizottsághoz, miként szerzett pénzt a megyétől, hogy vonta be a régi, lagzis zenészeket a szervező munkába, miként lett pónifogat, ami a nagydobot vitte a felvonulások alkalmával, hogy csináltatott tamburbotot stb. – mesélte sztorijait, mi pedig lelkesen hallgattuk. Kiemelkedő személyiség volt, egy olyan ember, akit mindenki ismert.
A mainál is szigorúbb volt a hierarchia rendszere, a mindennapi feladatok – pl.: egy-egy hangszer, az egyenruha, a buszrendelés, egy tanári álláshely kialakítása stb.,- sok-sok jóváhagyó ember aláírása után voltak csak ,,intézhetők”. Béla bácsi leleményes és kitartó volt, mindig azt mondta: ,,ha kidobtak az ajtón, bementem az ablakon, de mindig elértem a célom”. Ezt mi, akik közelebbről ismertük, elhittük neki, hisz fiatal gyermekként azt tapasztaltuk, hogy a zenekar mindenhol ott van: menetel az utcán, részt vesz a koszorúzásokon, iskolai ünnepségeken, Zánkára utazik évente, a Kartács utcai táborban ,,zenekari szolgálatként” nyaral. Vagyis Béla bácsi mindent elintézett nekünk. Ma, amikor jobb körülmények között egy nyitottabb világban nevelkednek a fiatalok, nem is tudják/tudhatják, hogy 
nekünk japán, koreai, néger gyerekeket látni, vagy épp velük együtt énekelni Zánka főterén, az egy óriási élményt jelentett.
Béla bácsi segítője, felesége, a mindenki Marika nénije gyakran jött velünk. Ha
kell mosta, vasalta az úttörő, később az ifjúgárdista ingeket, ha tehette sütött, főzött ránk, mi pedig cserébe ,,szüretelni mentünk” hozzájuk. Adamóczki Béla 1967 -től 1985-ig dolgozott Balmazújvároson, megalapozva a zeneiskola és a fúvószenekar munkáját. Erre a stabil alapra építkezünk az óta is. Köszönjük.
Adamóczki Béla szívesen ,,haknizott” (ahogy zenészek között mondjuk), muzsikált a Debreceni Népiegyüttes zenekarában, a Csokonai Színházban, tárogatózott Magyarország, Erdély számtalan településén. Tárogatós-Dalos könyvének kiadását városunk és Debrecen város támogatta.
Béla bácsi szinte egész életében a munkába temetkezett: gyermekei Béla és András, felesége Marika néni néhány évtizedre biztonságos családi köteléket 
jelentettek számára. Később András fia titokzatos halála, Marika néni, majd második felesége Rózsika néni halála után nem találta a helyét. Az évek teltek, de Ő úgy döntött nem marad egyedül. Megtalálta lelki társát Márk Éva üvegszobrász személyében, akivel lelkesen kirándultak, főztek, kiállításokra, zenei és más kulturális programokra jártak. 
A közös érdeklődés, az alkotómunka iránti vágy mindvégig összekötötte őket.
A közel 91 éves Béla bácsi csendesen, békességben távozott – mesélte felesége, Évike, akitől értesültünk a szomorú tényről, hogy legközelebb már nélküle lesz zenekari találkozónk.
Adamóczki Béla munkássága, szellemisége, zene iránti elkötelezettsége előtt tisztelgünk.
A Debreceni Köztemető 2-es számú ravatalánál 2015. szeptember 7-én búcsúztunk a ,,Balmazújváros Kultúrájáért” illetve, ,,Balmazújváros Díszpolgára” elismerésben részesült Adamóczki Bélától.
Emlékét megőrizzük szívünkben.
Takács Erika írása Adamóczki Béla karnagyról a Balmazújvárosi Zeneiskola megalapítójáról a fúvószenekar egykori vezetőjéről.
